Menu

Szeretem az Atomerőművet

Szeretem az Atomerőművet

Így, nagy „A”-val. Mert most nem az atomerőműről szólok, hanem a paksi erőmű által kiadott havi folyóiratról.

 

Volt ennek egy hasonnevű elődje. Bizony igencsak csúnyácska kiadvány, napilap formátumú, fekete-fehér, és a tartalma is inkább hajazott egy közlönyre, mint modern újságra. Hanem jó pár hónapja – mint bábból a ragyogó pillangó – kibontakozott egy szép, színes, folyóirat formájú havi kiadvány. Akkor írtam is róla, gratulálván a létrehozóknak.

Most mégis újra szólok, mivel a júniusi számuk különösen megragadott. Ahogy a bevezetőben Dr. Kovács Antal írja (tudják, „Atom-Anti”, ahogyan a paksiak becézik az egykori olimpiai bajnokot): az örökség a vezérfonala ennek a számnak. És teljesítik is a beígért fonál menti haladást. Méghozzá mindjárt a bevezető cikk szól bőségesen a reális jövőről, amely a lehetséges klímaváltozás körében is vizsgálja, mennyit használunk, vagy éppen ártunk egyetlen, kicsiny, egyre több ember által lakott bolygónknak.

Nagyon fontos kérdés, hogy a légkör, az esetleges klímaváltozás szempontjából tisztának számító atomenergia által termelt sugárzó – ezért a környezetet károsítani képes – hulladékokkal mit tudunk kezdeni.

Milyen örökséget hagyunk nem csak a közvetlen utódokra, hanem sokkal későbbi generációkra is, hiszen tudott, hogy a nagyaktivitású sugárzó hulladékok nem egy komponense csak századok, sőt évezredek múltán bomlik le. Nagy kérdés, milyen örökségként fogják ők, az utánunk jövők kezelni az általunk hátrahagyott bolygót. Ezzel a kommunikációval is foglalkozik egy kedves fejtegetés és egy „komoly” interjú is. Megragadott bennük, hogy színesen érdekesen és őszintén szóltak.  Ők, vélhetően az X generáció (1965 és 1979 között születtek) tagjai.

Nem szándékom sorra venni a szám összes cikkét, már csak azért sem, mert a hátralévő írások és képek már inkább a szűkebb atomerőművi közösségnek szólnak. Igaz, magam is – nagyon lazán – idesorolom magam, hiszen már az atomerőmű születése előtt bejártam az építkezést, bebújtam a vezeték-alagutakba, majd később, munkámnál fogva is gyakorta jártam ott. És persze, szakmám is odaköt, hiszen az első, induló nukleáris szakmérnöki tanfolyamon végeztem, még az ős-ős-időkben.

Végül ismét megemlítem, hogy van egy kedvenc rovatom. Az utolsó előtti oldalon megjelenő Babahírek. Az itt dolgozók frissen született babáinak legfontosabb adataival és bájos, szép fotóival. Biztató ígéretet jelentenek ők, hogy lesznek, akik az örökséget tovább is viszik. Az örökség kiterjesztésének örvendetes hozzájárulását hordozza a hátsó borító remek hirdetése, amelyben a legifjabbakat az iskolásokat csábítják az atomenergetikai múzeumba. Szép, okos, hirdetés, de csudára örülnék, ha időnként nem csak kisfiúval, hanem kislánnyal is próbálnák odavonzani az ifjakat.


Hozzászólások

.

ugrás az oldal tetejére